Amazonas hordozókendők

Legkisebb unokám, Anni-Panni most múlt nyolc esztendős. Már egyéves korában szépen beszélt, és kapaszkodás nélkül totyogott, ötévesen pedig magabiztosan olvasott és írt. Most második osztályos; kitűnő tanuló, nevelői, osztálytársai szeretik, ő viszont a legjobban talán lovagolni szeret. Akik értenek hozzá, azt mondják, remek lovas.

Anni-Panni élete első hónapjait gyakorlatilag egy kendőben töltötte anyja testén, és még ezután is, sokáig ezt a pozíciót kedvelte a legjobban. Akkor érezte magát igazán elemében, ha ott ringatózhatott anyján, érezve a „legfontosabb másik” biztonságot árasztó melegét, és mélyről fakadó, őszinte érdeklődéssel figyelhette a körülötte folyton változó világ izgalmas üzeneteit.

Kétéves volt, amikor - a kezdődő dackorszak egyik legelső jeleként – „halálosan” megharagudott a szüleire, és, mint Arany János kislánya egykoron, elhatározta, hogy világgá megy. Felvetett fejjel, mindenre elszántan vonult egészen az ajtóig. A küszöbön azonban megtorpant, és a szülei felé fordulva, hangjában némi bizonytalansággal, de továbbra is eltökélten - benyújtva a „világgá menés” nélkülözhetetlen feltételét – így szólt: Kérem a hordozómat!

Dr. Ranschburg Jenő